Tényleg bunkók a macskák?

Makacs, számító kis bundás lakótársak, legalábbis a róluk szóló legendák szerint. A valóság azonban ennél jóval szórakoztatóbb: a macskák nem bunkók, csak olyan természetes magabiztossággal és következetes kiszámíthatatlansággal léteznek, amit az ember hajlamos félreérteni. Görbe tükör következik a cicák néha fékezhetetlen, mégis ellenállhatatlan természetéről.

A macskákról sok mindent el lehet mondani, de azt biztosan nem, hogy különösebben törekednének az ember kedvére tenni. Míg a kutya öröme hangos, látványos és azonnal érthető, a macska szeretete inkább olyan, mint egy állásinterjú: nehéz megfelelni, könnyű elbukni, az értékelési szempontokat pedig senki sem ismeri.

Nem bunkó, csak családi felsővezető

A macska ugyanis ritkán hízeleg, nem rajong és nem próbál mindenáron megfelelni. Belibeg a szobába, körbenéz, és a maga módján tudatja, hogy ki itt a góré, az ember pedig legfeljebb komornyikként létezik. Etetés, alomtisztítás, ajtónyitás: a munkakör egyértelmű, a főnök kiléte szintén.

Ez elsőre hajmeresztőnek tűnhet, de inkább csak arról van szó, hogy a macska nem palástolja valódi személyiségét. Ha akar valamit, jelzi. Ha nem akar valamit, azt még egyértelműbben. Ha pedig épp semmit nem akar, azt is képes úgy előadni, mintha fontos közlés lenne.

Simogatnád? Merész

A macskával való testi kontaktus finoman szólva sem magától értetődő. Odajön, hozzád dörgölőzik, dorombol. Te meghatódsz, és abban a pillanatban, ahogy megsimítanád, ő arrébb vonul, mintha tapintatlan lennél, átléptél volna egy fontos határt.

A simogatás szabályai ráadásul folyamatosan változnak. Ami tegnap még kedves figyelmesség volt, az ma zaklatás. Ami reggel még elfogadható volt, az este már méltatlan közeledés. A macska szeretetnyelve sokszor nem más, mint egy nehezen értelmezhető diplomáciai szabályzat. Ha megsérted, karmolással „jutalmazza” a kedvenced.

Leverte a vázát, és még neki állt feljebb

A macska és a gravitáció kapcsolata külön tanulmányt érdemelne. Kevés élőlény vizsgálja olyan elszánt következetességgel a tárgyak asztalszéli stabilitását, mint ő. Pohár, toll, kulcs, virágcserép, ha valami billeghet, akkor az nyilvánvalóan kísérletért kiált.

A legszebb az egészben az, hogy a „baleset” után a macska rendszerint nem mutat bűntudatot. Nem ijed meg, nem menekül, nem kér elnézést. Lenéz a padlóra, majd rád, és az arckifejezéséből inkább az olvasható ki: „hmm …érdekes, még mindig leesik.”

A zárt ajtó főbenjáró bűn

A zárt ajtó a macska szemében személyes sértés. Ha egy helyiség elérhetetlenné válik számára, azt azonnal úgy kezeli, mintha alapvető szabadságjogai sérülnének. Kaparás, nyávogás, szemrehányó tekintet. A tiltakozás eszköztára széles.

A bosszantó időnként éppen az, hogy amikor az ember végül beengedi, a macska gyakran csak besétál, körbenéz, majd távozik. Neki nem feltétlenül bent kellett lennie. Csupán azt kellett jeleznie, hogy a döntést nem lehetett volna meghozni nélküle.

A macska szerint te csak egy konzervnyitó vagy

Az etetés a macskatartás egyik legkifinomultabb hatalmi játszmája. A gazdi megveszi a gondosan kiválasztott, drága, prémium eledelt, a macska megszagolja, majd olyan csalódottsággal fordul el, mintha árulás történt volna. Másnap ugyanazt az ételt gond nélkül elfogyasztja, mintha soha nem lett volna vele problémája.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a macska nemcsak enni szeret, hanem etetve lenni is. Lehetőleg azonnal. Ha hajnali négykor jut eszébe, hogy némi frissítés jól esne, akkor azt morális kötelességként közli. A gazdi épp azt sem tudja, hogy épp melyik univerzumban létezik, de ha enni kell, hát enni kell. Nincs mit tenni. Pontosabban van. Ugrás! Kaja kell, iziben!

Hajnali háromkor minden lakás versenypálya

A nappal lustán nyújtózkodó, filozofikus nyugalmat árasztó macska éjszaka gyakran váratlanul kaszkadőrré válik. Ismeretlen eredetű energiákkal feltöltődve vágtat végig a lakáson, nekicsapódik képzeletbeli ellenfeleknek, és olyan fordulatszámon pörög, mintha egy másnapi akciófilmre gyakorolna.

Az ember ilyenkor az ágyból hallgatja a robajokat, és eldöntheti, hogy betörőre gyanakszik, földmozgásra, vagy elfogadja a legvalószínűbb magyarázatot: a macsek épp most küzd meg  képzeletbeli ellenségeivel a nappali közepén.

A szeretetük olykor könnyű testi sértésnek számít

A macskák ragaszkodását sokszor szokatlan formában jelzi. Egy finom (vagy kevésbé finom) harapás, egy játékos karmolás, egy mellkasra érkező hajnali becsapódás. Ezek laikus szemmel támadásnak tűnhetnek, de a gyakorlott macskatartó már tudja: itt éppen gazdiszeretgetés zajlik, csak nem a megszokott módon.

A macska szeretete nem hasonlítható a kutya farokcsóváló, önfeledt rajongásához, de amikor önként melléd fekszik, dorombolva elalszik rajtad, vagy csak téged választ a lakás összes pontja közül, az valahogy mégis különleges elismerés. Szóval értékeld!

Akkor most bunkók, vagy sem?

Nem, a macskák nem bunkók. Csak nem hajlandók úgy tenni, mintha az ember volna a világ közepe. Függetlenek, szeszélyesek, helyenként drámaiak, és megingathatatlanul hisznek abban, hogy az élet alapvetően az ő kényelmük köré szerveződik. Van ebben valami bosszantóan szórakoztató is. Talán az is lehet, hogy mindez csak a szerző személyes véleménye és a tudománynak sokkal prózaibb magyarázata van a macskák viselkedésére.

Talán éppen ezért olyan szerethetők. Lehet, hogy leverik a bögrét, elfoglalják a frissen hajtogatott ruhát, és kritikus pillanatokban a billentyűzetre telepednek, de közben van bennük valami utánozhatatlan elegancia. Olyanok, mint a lakásban élő, szőrös különcök, akikhez alkalmazkodni fárasztó, nélkülük viszont feltűnően unalmas lenne az élet.